Parkolás

Ha parkolásról, különösképp párhuzamos parkolásról esik szó, általában a nőket szokták „elővenni”, pedig az erősebb nem képviselői is csak ritkán jeleskednek, ha szűk helyre kell betenni a kocsit.


Variációk egy témára...

Sokszor csak állok harmadik emeleti lakásunk ablakában, és nézem, mit adnak elő a hazaérkezők. Először feltérképezik a helyzetet, pontosabban, hogy van-e lehetőség az útra merőlegesen, a ház előtt parkolni. Ha van, általában mindenki ezt választja, még annak ellenére is, hogy itt csak nehezen vagy egyáltalán nem lehet rálátni kocsikra. Csak egy „ipszilon”, bárkinek megy – gondolhatnánk, de a határokat csak ritkán sikerül kicentizni. Vagy az autó feneke lóg ki az útra, vagy az orra zárja el a fél járdát. Kiszállva persze mindenki látja az eredményt, de csak nagyon kevesek ülnek vissza, hogy korrigáljanak. Én kérek elnézést…


Az ipszilon se mindig megy

Ha a ház előtt nincs hely, a lakók kénytelenek az épület mellett, párhuzamosan parkolni. Ilyenkor odahúzom a kempingszéket erkélyünk korlátjához, előveszem a pattogatott kukoricát, és élvezem a vígjátékot. Szomszédunk, Béla bácsi megjön, megy két kört a ház körül, s közben reménykedik, hogy megüresedik egy kamionnyi hely. Néha háromszor is fordul, de estefelé már tele van a placc, kénytelen hát beletörődni, hogy a hosszú műszak után ma még tolatnia is kell. Szerencsés esetben viszonylag nagy rés kínálkozik számára a kocsisorban, ez azonban nem a parkolást könnyíti meg, csupán annak eshetőségét csökkenti, hogy a többi autó megsérül.


Párhuzamos parkolás, kicsit másként

Bárhogy is, Béla bácsi végül nagy fékkel, enyhén idegesen megáll a parkolóhely előtti kocsi mellett, majd egy határozott mozdulattal rükvercbe rántja a váltót. Ilyenkor nagyot reccsennek a fogaskerekek, Béla bá' arca pedig vörösbe megy át… A kocsit szidja, holott a kesztyűtartóban porosodó használati útmutatóban világosan le van írva, hogy a hátrameneti fokozat nem szinkronizált, azaz csakis úgy szabad használni, hogy megállás után üresbe tesszük a váltót, felengedjük a kuplungot, majd újra benyomjuk, s csak utána húzzuk tolató állásba a kart. Ennek elmulasztása igen gyorsan kinyírja az áttételt…
Na, de az a legfontosabb, hogy végre lehet tolatni, s jöhet a második művelet, a kormányzás. Béla bá’ tekeri is a volánt, mint a megveszekedett, és izzad, mert szervo az nincs, s persze álló helyzetben hajtja végre a feladatot. Mindeközben én a fejemet fogom… Szörnyű látni, hogy a drága pénzért vásárolt gumik mintázata miként kopik, kenődik szét az aszfalton, arról nem is beszélve, hogy ez a futó- és kormányműre is borzasztó hatással van. Béla bácsinak csupán annyit kellene tennie, hogy picit felengedi a kuplungot, és megindítja az autót (menet közben a kormányzás könnyűvé válik, és a futómű fokozott terhelése is megszűnik), Erről azonban szó sincs, ugyanis nem érzi a tengelykapcsoló „játékát”. A parkolóhelyre úgy tolat be, hogy tövig nyomja a gázt és félig felengedni a kuplungot. Száll is a ferrodol szag egészen az erkélyünkig, az előadásnak azonban nincs vége, sőt most kezdődik csak igazán. Béla bácsi háromszor-négyszer is nekifut a manővernek. Homlokát veri a víz, gömbfejei, csapágyai, gumijai kopnak, benzinje füsté válik, kuplungtárcsája pedig visítva adja át magát a megsemmisülésnek. De legalább bent van… Szerinte… Mert, hogy a mutatvány legtöbbször úgy zárul, hogy méteres távolságot hagy a padkától és/vagy két autó helyét foglalja el. Kiszállás után látja is, hogy mi a szitu, de a háta közepére sem kíván még tízpercnyi szenvedést, lopva szétnéz hát, hogy látta-e valaki, majd korát meghazudtolva szalad a kapualjig.


Nincs több szenvedés! A gyártók sorra jönnek ki a parkolást segítő illetve önparkoló eszközökkel

Béla bácsinak ötből egyszer sikerül párhuzamosan parkolnia, sokszor feladja a próbálkozást, és inkább keres magának valami alternatív helyet. Például megáll valaki garázsa előtt vagy elfoglalja a járdát, de szívesen parkol a kukatároló előtt, és az úton is hagyta már a kocsit. Bár jóban vagyunk, mindössze egyszer hoztam fel neki a témát: - Béla bácsi, miért nem kér meg egy oktatót, hogy segítsen begyakorolni a parkolást? Nem olyan nagy ördöngösség az! Rám nézett, elmosolyodott, és csak annyit válaszolt: - Én már akkor vezettem, mikor édesanyád még az iskolapadot koptatta. Ennyiben maradtunk…
Uram bocsá’, de Béla bá' egy igazi balek, egy pillanatra sem tudom sajnálni. Mindössze 3-4 órát kellene vennie egy szakképzett oktatótól, s hosszú perceket illetve komoly szervizköltségeket spórolhatna meg magának. Parkolni tényleg nem ördöngösség, csupán rá kell érezni a technikájára, sokan azonban (főleg nők) eleve elzárkóznak tőle, mondván, hogy nincs érzékük hozzá. Ciki, nem ciki, menjünk ki egy parkolóba, és négy üdítős üvegbe állított faág között gyakoroljunk, amíg nem megy flottul a dolog. Nyugodt körülmények között meglepően gyorsan elsajátítható a műveletsor...

Figyeljünk egymásra!